Orvosságra éhezem

Várok és várok és még mindig várok. Azt se tudom minek jöttem el, mindig ugyanazt mondják:

-Legyen türelemmel!

-Adjon neki esélyt!

-Idővel biztos működni fog!

Persze biztosan, csak az eddig három gyógyszer nem volt jó, majd ezzel eltaláljuk. Mindennap beveszem és várom a csodát. A méreg kiolvad a számban, egyre betegebb vagyok. Orvosságra éhezem.

A legtöbb nap elfogadom, hogy máshogy működőm, hogy bogyók kellenek ahhoz, hogy funkcionáljak. De ma nem, egyszerűen nem megy. Nem értem mi a baj velem, mindent megadnék azért, hogy ne legyek beteg. Csak azt látják, hogy megyek és csinálom. Az orvos is csak kellemetlenségnek nevezi a problémáimat, azt mondja hiszen összes művész depressziós volt. Csak azt nem érti, hogy én feladnám az összes alkotásomat egy normális életért.

Félek, de nem merek félni,

élni akarok, de nincs rá esélyem.

Talán ez már az őrület.

Talán már teljesen elvesztettem magamat.

Vissza számolok órákat, napokat, heteket.

Talán nem is tudom, szeptemberre hatni fog.

Kísérleti alany vagyok,

Tépjetek szét tűkkel,

Játsszuk el, hogy jól vagyok, hogy semmi bajom,

Hogy most működni fog.

Nem fogom feladni, ha harcolni kell,

Most nem,

Talán majd holnap,

De addig is, orvosságra éhezem.