Orvosságra éhezem, na de ki nem?

Időpontot egyeztetek, mert muszály. Elötte és utána görnyedek a nehezitett takaróm alatt. Rezeg a telefon anyám kérdezi az eredményességem, nagy levegőt veszek ,mesélem neki a rendszer bonyodalmait, hibáztat, mint mindig, lehet ez is a genetikánkban van. Rámcsapja a telefont, nyilván. Kimászom, a bűntudat furdalja az oldalam , mint egy régi barát. Nekem kellet volna tudnom, kérdezni , informálodni.

A rendelőben ülök, alig kapok levegőt. Reszket az egész testem , pedig nincs hideg. Szólitanak, teszem az egyik lábam a másik után, már nem vagyok jelen. Belépek a keselyű szobájába, szétnézek. Ugyanolyan fehér , mint az összes elöző ahol eddig jártam. Mélyet lélegzem, és kitárom neki az életem, a tollával kiválasztja a finomabb falatokat, viszakérdez és mosolyog mintha számitana, csak egy szám vagyok, semmi több. Egy ujabb eset amit meg kell fejtenie.

Már elfogadtam, hogy máshogy müködik az agyam. Elfogadtam ,hogy bogyok kellenek ahhoz hogy funkcionálni tudjak, mégis kisérleti alanynak érzem magam, tehetetlenül és ilyesztően egyedül.

A keselyű bátornak hív, mindhiába. Nem számít a bátorságom, hogy mennyire tárom elé életem, orvosságra éhezem. Meghallgat, de nem érzem hogy van segitség, tudom hogy van, de miért nem hiszi el nekem senki ,hogy lassan beleörűlök ebbe? Fáj mindenem, alig látok előre, reményvesztetten.

Meghallgatásra vágyom, a rendszer ugy bánik a segitségkéréssel , mitha nem lenne világméretűlépés, honapos várólistára tesznek, számoként bánnak veled , pedig te csak élni akarsz.